Két nappal korábban

A katona oldalba bökte társát, mikor megpillantotta a feléjük közeledő, fekete hajú harmincas nőt. A város utcáin mindenfelé katonai járművek sorakoztak; kikerülhetetlen volt, hogy kétszáz méterenként legalább eggyel ne találkozzon az ember.

Úgy tűnt, a nő határozottan lépdel a nagydarab katonák felé, s mikor már néhány lépés távolságra volt csak tőlük, megállt, s az öttagú brigád felé biccentve megszólította őket:

- Élelmet szeretnék kérni a családomnak.

A negyvenes éveiben járó katona, aki az előbb oldalba lökte társát, s a csapat vezetőjének tűnt, most egy utolsó slukkot szívott cigarettájából, mielőtt maga előtt egy pocsolyába taposta volna a csikket, s lassan, komótosan megindult a nő felé. Két lépést kellett csak tennie, hogy szemtől szembe kerüljön vele, s miközben lenézett az alacsonyabb nőre, megvetően mérte őt végig, majd gúnyosan kérdezte:

- És mit tudsz adni cserébe?

A nő fejét felszegve állta a katona tekintetét, mielőtt a férfi megragadta volna, s odanyomta volna őt a férfi mögötti harckocsihoz.

- Kezeket a járműre. Lábakat szét! – utasította a férfi, a nő pedig ijedtében azonnal teljesítette a parancsot.

- Kém vagy, te kurva?! – ordított közben vele egy másik katona.

- Mit akarsz, ribanc?! – kontrázott rá egy harmadik, miközben a csapat vezetője leguggolt, s kezével végigpásztázta a nő farmernadrágját, megtapogatta combja belsejét, majd belemarkolt seggébe, végül a nő oldalát, hasfalát és melleit is durván megmotozta, egy mozdulattal letépve a nő kabátjának gombjait. Miután a motozással végzett, megfordította őt, majd egy darabig újra farkasszemet néztek.

- Szóval… mit adsz cserébe?

A katona csak most vette észre, hogy a nő kisminkelte magát. Vérvörös rúzst kent ajkaira, s szemeit is kihúzta, mintha minél szexibbnek akart volna látszani. Tudta, hogy a katonák nem fognak ingyen adni semmit.

- Kérem… körülzárták a várost. Fogytán az élelmünk… és a vizünk is – kérlelte a férfit Natalya, s esdeklő tekintettel nézett az arcába.

 A férfi a nő kabátjához nyúlt, s szétnyitotta Natalya keblén, próbálta elképzelni, milyenek lehetnek a mellei a ruhán keresztül. Alakja sportos volt, az olyan harmincas nők körébe tartozott, akiért sok tizenéves fiú is megtenne sokmindent, hogy egy éjszakára a magáénak tudhassa.

Úgy tűnt, a nő egyáltalán nem bánja, hogy a férfi tekintetével vizslatja őt, s haját egy fejmozdulattal próbálta a feleség odébbzavarni homlokából, miközben a vezető a nő fülébe súgott valamit. Natalya csábos tekintettel hallgatta a férfi szavait, miközben befelé tekintett, a családi ház ablakába, ahol férje, Artem tekintetével találkozott, aki megdöbbenve vette tudomásul, hogy felesége a katonákkal kacérkodik.

- Natalya! – tépte fel az ajtót néhány másodperccel később a férfi, s a katonák felé tartott, majd miután látta, hogy mindegyikük rászegezi fegyverét, megállt, körülbelül öt lépésre a feleségét körülvevő férfigyűrűtől. – Natalya… mit csinálsz itt…?

Felesége könnyes szemmel válaszolt neki:

- Élelelmet akarok szerezni. Éhezünk… - a nő itt egy pillanatra megállt, mintha elharapta volna a mondat végét. – Értsd meg – mondta könnyek között. – Valamit ennünk kell.

Artem dühében és kétségbeesésében hirtelen reagálni sem tudott, csak hol feleségére, hol az őt körülvevő katonákra nézett.

- Szívesen megsegítjük magukat. Cserébe eltöltenénk egy kis időt az asszonykával – mondta a katonák vezetője.

Artem könnyes szemekkel figyelte fejével nemet intő feleségét, mintha ezzel is azt akarná kifejezni, hogy ő nem akarja a dolgot, csak kényszerből teszi ezt.

- Ebből elég. Most azonnal visszajössz velem – lépett előre a férfi, s kezével felesége után nyúlt, ám a rá szegeződő fegyverek megállították őt.

Csend lett, egy ideig senki nem mozdult. Úgy tűnt, patthelyzet van, mígnem a katonák főnöke, Dymtrus megszólalt:

- Vele akarsz menni… vagy inkább velünk maradsz? – kérdését a férfi feleségéhez intézte.

Artem reménykedő pillantással tekintett az asszonyra, aki csak a másodperc törtrészéig gondolkodott, mielőtt válaszolt volna, majd megnyalva ajkait, elszántan nézett a katona szemébe:

- Veletek maradok.

Az elhatározás után nem volt visszaút. Natalya hitetlenkedő, könnyes szemű férjét a katonák elkezdték visszalökdösni családi háza felé.

- Natalya… - szólítgatta a nőt a férje egyre hangosabban. – Natalya. Natalya…! – mialatt két katona visszatuszkolta a férfit egészen háza bejáratáig, ahol aztán a fegyverek megintcsak meggyőzték arról, hogy jobban teszi, ha hátat fordít, és visszalép otthonába.

Mikor a katonák visszaértek, vezetőjük, Dymtrus egy szál cigarettával kínálta meg a nőt, aki készségesen elfogadta azt, s miközben szájába dugta a cigarettát, a férfi meggyújtotta neki, Natalya pedig kéjesen fújta ki a füstöt vérvörös ajkain, míg férje az ablakon keresztül figyelte őt kétségbeesve, csak néha-néha vetve egy pillantást a mögötte a kanapén fekvő tizennyolc éves lányára, aki fülhallgatóval a fülében, s telefonnal a kezében zenét hallgatott, s mit sem sejtett a történtekről, miközben barátjával, Symonnal beszélgetett messengeren. Mosolyogva figyelte telefonja világító képernyőjét, s biztosította róla párját, hogy ő is szereti.

- Anya? – kérdezte Polina, mikor a nap már lemenőben volt, és ő megunta a zenehallgatást, a közösségi oldalak böngészgetését s a fiújával való csevegést. Az internet még működött, bár egyre többször fordult elő, hogy megszűnt az internetkapcsolat.

Artem zavartan tett-vett a konyhában, míg végül kinyögte.

- Édesanyád…édesanyád…elment élelemért.

- Mi?! – emelte meg hangját Polina. – Hogyhogy elment élelemért?!

- Nyugodj meg – válaszolta a férfi. – Csak… van egy hely a közelben, ahol élelmet osztogatnak… és ott van.

- Basszus…és biztonságos ilyenkor kimenni?! Nem neked kellett volna menni helyette?!

- Nézd – próbálta visszaverni lánya támadását a férfi. – Tudod, milyen anyád. Ha egyszer elhatároz valamit, nem lehet megállítani. Azt… - folytatta elcsukló hangon Artem, majd összeszedve magát, megköszörülte torkát, s így szólt: - Mondtam neki, hogy lehet, jobban teszi, ha ott éjszakázik. Biztonságosabb, ha csak reggel jön haza.

- Hát ezt nem hiszem el – mondta dühösen a lány, majd felrohant a lépcsőn, s bevágta maga mögött szobája ajtaját, s elújságolta néhány évvel idősebb, húsz éves fiújának, Symonnak, mi történt. Symon azt ígérte, holnapután meglátogatja őt, a holnapi nap otthon kell segítenie. Polina hiába kérte, hogy inkább maradjon otthon ebben a háborús veszélyhelyzetben, a fiú addig-addig erősködött, míg Polina nem egyezett bele, s meg nem beszéltek egy találkozót a kora délutáni órákban. Symon biztosította arról a lányt, hogy vigyáz magára, ráadásul nem is kell olyan hosszú utat megtennie, hiszen csupán néhány sarokra lakik a lánytól.

Artem pedig tehetetlenül, dühösen és elkeseredetten nézett maga elé a mosogatóra támaszkodva, miközben szemei könnyel teltek meg.

Natalyát egy kapun vezették be, melyet magas téglafal, annak tetején pedig szögesdrót kerítés övezett. Fegyveres őrök álltak mindenhol, s őt figyelték géppisztollyal a kezükben.

A nő tudta jól, hogy innen már nincs visszaút. Dymtrus továbblökdöste a régi gyárépületek helyén berendezett börtön falai között, s egy kisebb épület mellett elhaladva egy nagyobb felé vették az irányt, majd egy dupla szárnyú vasajtón tessékelték be Natalyát, aki megrettenve lépett be a sötét, csupán néhány kisebb lámpával megvilágított helyiségbe.

Azonnal az emeletre vezették, egy hosszú folyosón keresztül, melyen szintén őrök álltak, s egy-egy vasajtó mögül hol férfi, hol női sikolyokat hallhatott a nő. Szíve a torkában vert, úgy érezte, menten elájul, s nem bírja tovább a stresszt.

Itt most teljesen a katonák kezében van, csupa férfi veszi körül, akik azt tesznek vele, amit csak akarnak. S úgy érezte, nem fognak finomkodni, ráadásul az egyre mogorvábbá váló vezető taszigálása is erre utalt, ahogy maga előtt lökdöste a szép feleséget.

A végtelennek tűnő út azonban egyszer csak végetért, s egy kék vasajtó előtt megálltak, a Dymtrus mellett álló két őr pedig kinyitotta a kulcsra zárt ajtót, a vezető pedig belökte maga előtt a tehetetlen nőt.

Natalya körülnézett; vakolatlan, hideg falakat, matracokat, néhány koszos takaróféleséget, egy régi, rozoga fotelt és egy szintén régi, mocskos asztalt látott a helyiségben. A falból kábelek lógtak, a plafonról pedig egy villanykörte nyújtózkodott, ami a minimális világítást szolgáltatta.

A nő kezdte megbánni döntését. A családját akarta megmenteni, de nem erre gondolt, hogy elviszik egy elhagyatott gyártelepre, ahol aztán ki tudja, meddig fogják kínozni, és hogy egyáltalán hazaengedik-e és teljesítik kérését. De nem volt mit tennie, a katonák betuszkolták egy járműbe, s ide hajtottak vele, ő pedig egyedül túl gyenge volt ahhoz, hogy tiltakozhasson.

Natalya megfordult, s a fölé magasodó Dymtrusszal találta szembe magát, aki egy mozdulattal lerántotta róla a kabátot, majd még mielőtt tiltakozhatott volna, letépte róla fekete pulóverét is.

Talán azt gondolta, hogy finom úrihölgyként bánnak majd vele, mindenesetre meglepetésként érte, amikor rálökték az egyik koszos matracra, majd fejét lenyomva Dymtrus lerángatta nadrágját, s miközben a két fegyveres őr az ajtóból figyelte, durván beléhatolt. Natalya a sorukra váró, vigyorgó, egymást ugrató két fegyverest nézte, miközben a férfi kemény farka kegyetlenül kefélte punciját.